Még cím nélkül

Próbáltatok már elvegyülni, mikor erre nem sok esélyetek volt? Alexszel egész életében ez történt. Mégsem hibázott soha.

     Csak állt a tükörrel szemben és próbálta felfogni, hogy ez ő. A haja laza, fekete tincsekben meredt az ég felé. A bőre kellemesen barnás árnyalatú volt, annak ellenére, hogy még csak tavasz felé járt az idő.Az izmai finom vonala átsejlett a vékony, fekete felsőn, amit viselt. Hiába bújt laza, sötét farmerba és fekete bőrdzsekibe, tökéletes alakját egyik sem takarhatta el. Sima és hibátlan arcán hűvös mosoly játszott.

     Mindig így nézett ki, mégis az újdonság erejeként hatott még rá is, valahányszor megpillantotta magát. Utálta ezt. Örökké reménykedett legalább egy apró hibában. Nem tudott úgy utcára lépni, hogy feltűnést ne keltett volna. Márpedig ez az ő szakmájában nem volt túl szerencsés.

     Ahogy összekapcsolódott a tekintete a tükörben lévő férfi pillantásával, a tengerkék szemben vegyes érzelmeket látott. Eszébe jutott az a néhány héttel ezelőtti alkalom. Akkor is, ahogy az utcán sétált és a bakancsa ütemesen koppant a járda kövén, mindenki utána fordult. Néhányan csak lopva pillantottak félé, de akadt aki nyíltan megbámulta. Igyekezett nem törődni vele. Tekintetét makacsul a földre szegezte és erősen próbált a feladatra koncentrálni, de még ennyi idő után is nehezen ment.

     Felnézett és találkozott a tekintete egy lányéval. Ahogy a pillantása megtalálta az övét, hatalmas mosoly terült szét a fiatal lány arcán. Nem viszonozta, inkább elfordult és megszaporázta a lépteit.

     Eszébe jutott a barátnője Ő is pont ugyan így örült neki. Benyúlt a zsebébe és kitapogatta a búcsúajándékát. Egy ezüst színű, gravírozott toll, melybe latinul véstek valamit, és amiről csak Ő tudta, hogy mit is jelentett.

     Nem szabadott ilyenekre gondolnia. Kihúzta a kezét a zsebéből és hirtelen megtorpant. Túl hamar odaért. Egy hatalmas kávézó előtt állt, ahová a találkozó meg volt beszélve. Már Ő is bent volt.

      Belépett az épületbe és gyorsan felmérte a lehetséges menekülési útvonalat, ha esetleg valami rosszul sülne el. Elindult az alpakka öltönybe bújt Gatto felé, aki éppen legújabb szenvedélyének hódolt és nagyokat szívott az asztalon lévő, kék mintákkal díszített vízipipából.

     Egyik alkalommal sem félt még ennyire, mint most. Rettegett a lebukástól, de kénytelen volt megpróbálni.

     Néhány órán keresztül beszélgettek és úgy tűnt, meggyőzte. Öröm csillogott a fekete öltönyös, lenyalt hajú úriember szemében, ahogy a bajszát törölgetve megjegyezte, hogy mennyire örül, hogy immár családtagként üdvözölheti. Alex ár kevésbé volt boldog.
     Miközben az olaszos akcentusát próbálta megfejteni, megint a barátnője járt a fejében, valamint az út, amit választott és ahová a lány nem mehetett vele. Szegény lány. Mennyire elkeseredett volt. És zavart. Hiszen nem értett az egészből semmit. És a dolgok miértje is örökké rejtély marad majd. De mindenesetre tudta, hogy nem fogja tudni elfelejteni. Sem ő a lányt, sem pedig fordítva.

     Gondolatai közül Gatto rángatta ki, aki az öltönyét igazgatva felállt. Megbeszélték a feladatait és a következő találkozó részleteit, majd Gatto kezet nyújtva elbúcsúzott.

     Ahogy kifelé lépkedett a kávézóból, Alex már tudta, hogy innen nincs vissza út. Sikerült beépülnie a maffiához, rendőr létére.

     Gondolatai visszatértek a jelenhez. Még egy utolsó, keserű pillantást vetett a tükörben, saját magára és elfordulva ezredszer is hálát adott az úrnak, hogy helyesen döntött, mikor elhagyta a szerelmét.