A megszállott

Egy borús novemberi délutánon Zoé az ágyában ült és az ablakon keresztül nézte, ahogy szakad az eső. Egy barna, faragással díszített ékszerdobozt forgatott a kezében, ami egy lakattal volt lezárva. A lakat szögletes volt és közepes méretű, könnyű, ezüstszínű, kissé kopottas, de még így is nagyon szép. Az elejére két egymás felé forduló pacsirta volt gravírozva egy kis lemezre. Még évekkel ezelőtt találta a padláson a kis dobozt egy nagytakarítás alkalmával, de nem tudta kinyitni, mert nem volt meg a hozzá illő kulcs. Sokat töprengett azon, mi lehet benne – ennek ellenére tiltakozott, mikor az apja felajánlotta neki, hogy levágja a lakatot. Zoé ugyanis elhatározta, hogy megkeresi a kulcsot, és ha ő egyszer a fejébe vett valamit, sehogy nem lehetett lebeszélni róla. Átkutatta az egész házat, még a padlást és a pincét is, de a kulcs nem került elő.

Váratlanul kinyílt a szobája ajtaja és az apja lépett be rajta.

- Hé, kislány, elszaladnál cigiért?

Bár már 21 éves volt, az apja még mindig kislánynak hívta. Részben azért, mert elég alacsony volt, másrészről pedig ő mindig is a kislánya marad, nem számít, hogy hány éves.

- Persze. – felelte. Semmi kedve volt kimenni az esőbe, de nem szeretett nemet mondani senkinek. Ezért is használták ki sokan.

Odakint hidegebb volt, mint gondolta. Följebb húzta a kabátja cipzárját és erősen fogta az esernyő nyelét, nehogy kifordítsa a szél.

Nemrég két Nemzeti Dohánybolt is nyílt az utcájukban, úgyhogy a közelebbi felé vette az irányt. Még soha nem járt ott, mert ő nem dohányzott és nem is ivott soha.

Mikor végre odaért, megkönnyebbülten csukta össze az esernyőjét és benyitott a kis üzletbe. Nagy volt ott a rend és a tisztaság, ezért kissé zavarba jött, mikor telecsöpögtette a fapadlót esővízzel. A pult mögött álló lányra pillantott, de úgy tűnt, ő észre sem vette, hogy egyáltalán bement valaki. Még csak fel sem nézett a magazinból, amit olvasgatott. A lány fekete bőrű és hajú volt, és ránézésre annyi idős lehetett, mint Zoé.

- Helló. – köszönt neki félénken Zoé. A lány dühösen sóhajtva csukta össze az újságot.

- Mit akar? – kérdezte külföldi akcentussal. Zoé kicsit megszeppent az eladó udvariatlanságán, de úgy döntött, nem törődik vele.

- Egy doboz kék Bond lesz. – mondta Zoé higgadtan. Maya lerakta elé, amit kért.

- Más?

- Nem kérek, köszönöm.

- Héthetven. – mondta Maya, Zoé pedig szó nélkül átnyújtott neki egy ezrest. Míg a visszajáróra várt, tekintete megakadt Maya nyakláncán, amit egészen addig észre sem vett. Egy ezüst láncon egy kis ezüst kulcs lógott, aminek a vágása kacskaringós volt, fejét pedig egy kis rózsa díszítette. Nem tudta, miért, de érezte, hogy az az a kulcs, amit mindig keresett.

Maya lerakta elé a visszajáró aprót, de Zoé azután is csak állt ott, hogy elrakta a pénzt. Nem tudta, hogyan kérdezzen rá a dologra.

- Figyelj, csak azt akarom kérdezni, hogy... Honnan szerezted azt a kulcsot? – kérdezte Zoé óvatosan és a nyakláncra mutatott.

- Miért érdekel? – kérdezte Maya gyanakodva.

- Hát mert... – elgondolkodott, milyen hihető hazugságot lehetne kitalálni – Egy ugyanilyen nyakláncot hagytam el nemrég, és gondoltam, hogy te találtad meg...

Maya felhúzta a szemöldökét.

- Nem lehet. Ez az egyetlen egész világon.

- Kérlek, add nekem! Tudom, hogy az az enyém. Felismerem. – mondta Zoé határozottan, bár fogalma sem volt, miért volt olyan biztos abban, hogy az a kulcs az övé.

- Nem. – ellenkezett Maya. – Menj el.

Zoé nem tehetett mást, csalódottan elindult hazafelé.

Onnantól kezdve Zoé folyton a kulcsra gondolt. Tudta, hogy meg kell szereznie valahogy, csak azt nem tudta, hogyan. Furcsa érzése volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Sokszor egész éjszaka nem aludt, csak gondolkodott, mit csinálhatna. Úgy érezte, kezd megőrülni.

Már december volt, mikor egyszer csak rájött, mit kell tennie. Őrültségnek tűnt, de nem volt más választása. Mindennél jobban tudni akarta, mit rejt az ékszeres doboz.

Tudta, hogy a dohánybolt náluk este kilenckor zár, és mivel nem egy forgalmas utcában van, este már nem sokan járnak arra. Ezt kellett kihasználnia, ha sikerrel akart járni.

A szüleinek nem mondta, hová megy. Mivel nagykorú volt, amúgy sem várták el tőle, hogy beszámoljon mindenről. Kedvenc táskájából kipakolt mindent és egy téglát tett bele, amit az udvarukban talált. Mivel általában sok mindent hordott a táskájában, nem is találta nehéznek.

Elindult a dohánybolt felé, a friss hó hangosan ropogott a lába alatt. Szíve hevesebben dobogott, mint valaha, de tudta, hogy innen már nincs visszaút.

Mikor a sarokhoz ért, megállt és a falnak támaszkodott. Elővette a mobilját, hogy megnézze, mennyi az idő. Maya műszakja nemsokára véget ér.

Elővette a táskájából a téglát és visszafojtott lélegzettel várt. Ekkor közeledő léptek zaját hallotta. Biztos volt benne, hogy Maya lesz az. Felkészült a támadásra és mikor a lány elhaladt volna mellette, teljes erővel fejbe vágta.

Maya az ütés erejétől egyből összeesett, vére vörösre festette a tiszta havat. Zoé leguggolt mellé és fekete haját félresöpörve leakasztotta a láncot a nyakából. Amint megszerezte, amit akart, sietős léptekkel elindult haza, mielőtt bárki észrevette volna. A téglát pedig ott hagyta az eszméletlenül fekvő Maya mellett – mivel kesztyű volt rajta, úgysem hagyott rajta ujjlenyomatot.

Izgatottan sietett be a szobájába. Leült az ágy szélére és kezébe vette az ékszerdobozt. A kulcs tökéletesen beleillett a lakatba, pont, ahogy Zoé gondolta. Elfordította, majd izgatottan kinyitotta a dobozt. Ekkor elakadt a lélegzete.

Nem volt benne más, csak egy összetört fejű, fekete bőrű porcelánbaba.