A nyaklánc

A történetünk egy árva gyermekről szól. Pisti 8éves kora óta árvaházban él, most 15 éves és életében semmi jót nem élt még át. Szörnyű gyermekkora volt, soha nem volt normális családja, soha nem volt egy igaz barátja, jobb, szebb életről álmodni sem mert.

November volt mikor Pisti erősen a szemébe tűző napra kelt fel. Gondolta ő, ez a nap sem lesz más, mint a többi. Szokásosan kivette az ágya alól a focilabdáját, amit még egy karácsonyra kapott az árvaháztól. Gyűlölte a focilabda színét, ami narancssárga volt, de egy árvaházi gyereknek nincs választási lehetősége, így is irigyelték a többiek, hogy neki legalább van saját focilabdája. Aznap nagyon kevesen voltak a parkban így Pisti önfeledten focizott. Rengeteg gólt rúgott. Majd fáradtságában leült egy padra, egy 30, 40 éves körüli nő mellé. Nem szeretett társaságban lenni, vagy valaki mellett ülni, de az a pad volt a legközelebb, és már nagyon fáradt volt, hogy elsétáljon egy másik üres padhoz.

- Nagyon ügyesen játszol! –a nő megszólította.

Pisti iszonyatosan zavarba jött ettől, és meg, se mert szólalni. De valami azt súgta neki, hogy ezt meg kell köszönnie.

Nehezen, de kibökte:- Köszönöm!

Pisti annyira közel érezte magához a hölgyet, hogy úgy érezte életében először, hogy valakivel, méghozzá Melindával beszélgetni szeretne. Először nehezen indult a beszélgetés, de könnyen megtalálták a közös hangot, annak ellenére, hogy Pisti milyen zárkózott volt. A fiú egyre jobban megnyílt, annyira hogy elkezdte megosztani élete nehézségeit a hölggyel. Elmesélte, hogy miken is esett át, hogy mennyire szerette az anyját árvaházi élete előtt, és hogy mennyire hiányzik neki édesanyja szeretete. Pisti csak mesélt és mesélt, míg meg nem látta azt a könnycseppet Melinda arcán.

- Miért sírsz? –kérdezte Pisti.

- Csak, csak belement valami a szemembe. - felelte zavarba esetten Melinda. –  Folytasd, kérlek!

Pisti ekkor furcsán érezte magát, de történetét mégis tovább folytatta. Eddig senkinek nem beszélt semmiről, mondhatni úgy is hogy meg sem szólalt mióta árvaházban van. Kellemetlenül is érezte magát, evégett hogy csak így hirtelen egy idegen nőnek ennyire megnyílt. Nem értette mi történik vele. A fiú észrevette, hogy Melinda meghatottságában egy ezüstláncon logó medaliont szorongat. Mikor újai éppen nem takarták el a medált, Pisti megpillantotta azt. Szív alakú volt pici, piros kővel a közepén. Ahogyan rásütött a nap gyönyörűen csillogott és ez valahonnan nagyon ismerős volt neki. Nagyon megtetszett neki, és valami szívmelengetőt érzett, kíváncsivá tette őt. Vette a bátorságát és rákérdezett a nyaklánc történetére. Melinda zavarba jött ettől. Nagy nehezen, de elkezdte mesélni, hogy a nyaklánc az édesanyjától van, aki nagyon korán meghalt, és Melinda csak 16éves korában kaphatta meg ezt a családi örökséget. Ekkor Pisti a szavába vágott, hogy sietnie kell, mert már későre jár és az árvaház 6órakor bezárja kapuit. Pisti nem szerette volna ott hagyni, és a nyaklánc történetére is kíváncsi lett volna. Titkon remélte, hogy holnap is találkoznak a parkban. Sietve sétált az árvaház felé. Ahogyan kicsit késve odaért felment a szobájába és rögtön el is aludt. Arra riadt, hogy az árvaház egyik gondozója keltegeti a gyerekeket. Gizi néni odaszólt neki hogy reggeli utána menjen fel az igazgatóhoz. Pisti nem igazán értette ezt, egész reggeli alatt azon gondolkodott, hogy mit csinálhatott. Tudta, hogy tegnap 10 percet késett, gondolta biztos ezért kell felmennie. Felbattyogott az emeletre, és félve kopogtatott az iroda ajtaján. Az igazgató beengedte, és leültette. Átnyújtott neki egy csomagot és csak annyit fűzött hozzá hogy ez már nagyon régóta vár itt rád. A csomagra rá volt írva hogy „Isten éltessen a 16. születésnapodon kisfiam”. Pisti rájött, hogy ma van a születésnapja, kinyitotta a csomagot és nagyon meglepődött. Egy ezüstszínű szív alakú nyaklánc volt benne,  rajta pici piros kővel a hátulján pedig még halványan látszódott a „gyermekemnek” felirat. Pisti még egy 10 percig értetlenül ült, majd rádöbbent, hogy a találkozás Melindával a parkban csak egy álom volt . Ekkor könny csordult le az arcán.

 Azóta is mindennap kimegy a parkba, és az álma óta bátrabban ül le egy idegen mellé hisz rájött, hogy jó is kisülhet belőle. Már szerzett barátokat is,  és már nem egyedül focizik. A nyakláncot féltve őrzi és reméli, hogy ő majd személyesen adhatja át a gyermekének azt .